A deszant-művelet legfelsőbb irányítása az amerikai elnök és a brit miniszterelnök kezében volt, nekik rendelték alá a két vezérkari főnök vegyes törzsét, illetve a brit miniszterelnöknek a szövetséges expedíciós erők főparancsnokát. A D-napot eredetileg 1944. június 5-ére tűzték ki, de a csatornán tomboló vihar miatt a hadműveletet 24 órával elhalasztották. Mindenekelőtt három légi deszant hadosztályt (35 ezer fő, 500 tüzérségi eszköz, 110 könnyű harckocsi) juttattak a part mentén védekező német egységek mögé 2316 szállító és 2590 vitorlázó repülőgép igénybevételével. Ezek a deszantok a tengerparttól 10-15 kilométer távolságban két napig folytattak önálló harctevékenységet. A partraszállási területet az angolszász légi kötelékek 4500 bevetésben "készítették elő". Magát a partraszállást nehezítette a kedvezőtlen időjárás: a szövetségesek vesztesége az első napon 10 500 fő és 114 repülőgép volt. Szeptember 15-ig az angol-amerikai erők a partra tett 2 millió katonájukból 40 ezret veszítettek, a német veszteség becslések szerint megközelíthette a 700 ezer főt. A hídfőből való kitörés már a Cobra művelet keretében zajlott. 1944. június 13-án a németek megkezdték Anglia támadását a V-1 (Vergeltungswaffe - "bosszúállás fegyvere") jelzésű "szárnyasbombákkal". Augusztus 25-én De Gaulle és a szövetséges csapatok bevonulhattak Párizsba, szeptember 5-én Brüsszel is felszabadult. A normandiai partraszállás, általában a második világháborús "második front" problematikája nagyléptékű világpolitikai, hatalmi problémákat, stratégiai érdekeket és a szolgálatukba állított taktikai megfontolásokat érintett. A hitleri Németország a "villámháború" elméletét vallotta, amely szerint a támadás áldozatául kiszemelt államot előzőleg politikailag el kell szigetelni, majd a fegyveres erők masszív, meglepetésszerű csapásával kell villámgyorsan szétzúzni. Minthogy Németország elsősorban kontinentális hatalmak ellen készült háborúra és gazdasági lehetőségei viszonylag korlátozottak voltak, haditengerészete gyengébb volt az amerikai és az angol flottánál. A németek a tengeri harcban a tengeralattjáróknak és a légierőnek tulajdonítottak döntő jelentőséget. Az akkori angol katonai doktrína vezérelve a tengeri uralom kivívása volt, a legfőbb eszköznek az erős flottát és a haditengerészeti támaszpontok rendszerét tekintették. A katonai rendszerben a szárazföldi haderő másodrendű szerepet játszott. Anglia egy kontinentális háborúban nem szándékozott nagy haderővel részt venni. Az Egyesült Államok hivatalos katonai doktrínájának három legfőbb tételét John D. Heyes Peripheral Strategy című könyvében a világhatalommá válásban, ennek érdekében a tengerek ellenőrzésében, ennek eszközeként pedig nagy hadihajókból álló flotta hadrendben tartásában foglalta össze. A washingtoni kormányzat kitüntetett figyelmet fordított a hajógyártásra. A szárazföldi hadsereg, melyhez szervezetileg a légierő is tartozott, a második világháború kezdetekor alacsony létszámú volt, és lényegében az első világháborúból megmaradt régi haditechnikai eszközökkel rendelkezett. A német "villámháborús" hadászati felfogással szemben az Egyesült Államok és Anglia katonai doktrínájának alapelve volt, hogy a háború első időszakában haderőik lehetőleg ne bocsátkozzanak hadműveletekbe az ellenség főerőivel. Csak korlátozott erőkkel és eszközökkel a periférián tevékenykedjenek, megőrizve saját főerőiket a háború befejező szakaszára, amikorra az ellenfél erőforrásai már kimerültek. Hadtörténészek szerint a német, az angol és az amerikai stratégiának közös vonása volt, hogy a kitűzött cél elérésének lehetőségét tekintve a legkedvezőbb helyzetet vette alapul, és egyik sem számolt azzal, hogy a politikai és a hadászati helyzet a háború folyamán megváltozhat. Moszkva már 1941-ben javasolta a brit kormánynak a második front megnyitását, 1942-ben pedig már követelte, hogy az Egyesült Államok és Anglia fegyveres erői kezdjenek Nyugat-Európában nagyméretű hadműveletekbe, és ezzel kényszerítsék a német hadvezetést, hogy legalább 40 hadosztályt vonjon el a keleti frontról. Szavakban mindkét kormány egyetértett ezzel. A három kormány megegyezéséről 1942. június 12-én Londonban, Moszkvában és Washingtonban hivatalos közlemény jelent meg, mely szerint "teljes megegyezés jött létre az Európában 1942-ben megnyitandó második front halaszthatatlan feladatait illetően". Winston Churchill háborús emlékirataiból azonban kitűnik: az amerikai és az angol delegáció az 1941 decemberében tartott washingtoni konferencián megegyezett, hogy a két hatalom haderői legkorábban 1943-ban kezdik meg a behatolást Európába. Amire végül 1944-ben eljött a D-nap, a keleti fronton már a szovjet csapatok kezében volt a kezdeményezés.