A korzikai szörnyeteg visszatér . Napóleon Elba szigetére érkezik. 1815. március 4-én egy váratlan hír lepte meg a bécsi kongresszus részvevőit: Napóleon megszökött Elba szigetéről, s Franciaország felé tart hajójával. Idővel az is kiderült, hogy a volt császárt kitörő lelkesedéssel fogadták a franciák, s XVIII. Lajosnak is menekülnie kellett Párizsból. Ezt a győztes (7.) koalíció nem hagyhatta annyiban, ezért a fegyveres összecsapás csak idő kérdése volt. Mivel arra már nem volt idő, hogy Napóleon 284 ezer fős seregével szemben mozgósítsák az orosz és angol hadakat, ezért a gyors fellépés miatt csak Blücher porosz marsall 115 ezer fős és Wellington angol tábornok 93 ezer fős seregére támaszkodhattak. Napóleon a gyors győzelem reményében betört Belgiumba, s június 15-én Brüsszel felé vette útját. (Azért erre, mert itt állomásoztak Wellington és Blücher seregei, s az volt az eredeti terve, hogy ezeket a viszonylag kisebb létszámú (90 000 és 120 000 fős) alakulatokat legyőzi az orosz és osztrák nagy létszámú erősítés megérkezte előtt.) Több sikeres manőverrel képes volt megakadályozni a koalíció seregeinek egyesülését, de a döntő összecsapást így sem kerülhette el. Miután beékelődött Wellington és Blücher seregei közé, úgy helyezte el a francia seregeket, hogy ő parancsnokolt középen, a balszárnyon Ney, a jobbszárnyon pedig Grouchy irányított. A csatatér helyszínét Wellington határozta meg, mégpedig úgy, hogy az védekezésre alkalmas legyen. (Wellington erőssége a védekező taktikában rejlett.) Az ellenséges hadaknak viszonylag szűk területen kellett elhelyezkedniük - egy-egy magaslaton, egymástól mintegy 1200 m-re foglaltak hadállást. ezen az 5,5, km2-es területen 140 ezer ember és 400 ágyú várta a csata kezdetét. Ez a terep Napóleon számára hátrányosnak bizonyult, mivel nem aknázhatta ki kiváló manőverező képességét, s csak arra volt lehetősége, hogy szemtől-szembe támadjon. A franciák végül június 18-án sorakoztak fel: 48950 gyalogos, 15765 lovas, 7232 tüzér és 246 ágyú állt csatasorba. Wellington abban bízott, hogy idővel megérkezik Blücher serege is, ezért saját erőit a jobbszárnyra és középre sorakoztatta fel, a balszárnyat Blücher támogatására alapozva kevésbé erősítette meg. Csapatait a domb túloldalára állította fel, nehogy kárt tehessen benne a francia tüzérség. A koalíciós haderő 49500 gyalogosból, 12500 lovasból, 5500 tüzérből és 156 ágyúból állt. A hadszíntér felé közeledő hadakról is említést kell tennünk: egy 30 ezer fős francia kontingensnek az lett volna a feladata, hogy tartóztassa fel Blüchert, s akadályozza meg a Wellingtonnal való egyesülést. Ez a kísérlet azonban nem járt sikerrel. Ebben Napóleon is hibás, mivel nem adott egyértelmű parancsokat, s időben nem is rendelte vissza ezt az egységet. A csata lefolyása (1815. június 18.) . Az első lépést Jerome Bonaparte tette meg azzal, hogy egy előretolt angol hadállást támadott, azt remélve, hogy Wellington az angolok segítségére siet, mégpedig úgy, hogy a derékhadtól von el egységeket. De épp ellenkező hatást váltott ki, mert a támadott kastély olyan ellenállást tanúsított, mely komoly vérveszteséget jelentett a francia támadóknak, s segítségért kellett folyamodnia, amivel pedig meggyengítette a francia balközép vonalat, s Napóleon gyalogságának negyedét lekötötte ez a harc. Ezalatt az angol derékhad ellen is megindult a francia támadás, mégpedig erős tüzérségi támadás keretében. 84 ágyú ontotta a tüzet, de az eső áztatta talaj, valamint az angolok fedezékei megvédték Wellington seregét. Napóleon épp támadásra indult, amikor hírt kapott Blücher előhadainak (30 ezer fő) érkezéséről. A francia segédhadak viszont távol voltak, ezért miután azok Waterlooba rendeléséről intézkedett, haladéktalanul elrendelte a frontális támadást. Az volt a terve, hogy a porosz egységek megérkezése előtt elsöpri Wellington seregét. Délután fél kettőkor meg is indultak a franciák, de mivel sűrű tömött sorokban vonultak az ellenség felé, ezért az angol tüzéreknek nagyon jó célpontot biztosítottak. A veszteségek meglepték a franciákat is, ráadásul a lovasság is fedezet nélkül támadott, így az angol ágyúk és nehézlovasság megtizedelte a francia dragonyosokat. A nagy erejű francia támadás egyértelmű kudarcot vallott. Ez annyira fellelkesítette a skót lovasdandárt, hogy meggondolatlanul rátámadt a francia tüzérségre, de szembetalálta magát Napóleon dárdásaival és vérteseivel, s ennek eredményeképp a dandár majd fele odaveszett. Három óra tájban Napóleon számára világossá vált, hogy nem számíthat a francia segédhadak támogatására, mert azok túl messze vannak (egyébként is csak ót óra tájban értesültek arról, hogy Napóleon Waterlooba rendelte őket). Így a porosz egységek teljes felvonulása előtti döntő támadásban reménykedhetett csak, mert Blücher csapataival együtt az angolok egyértelmű létszámfölénybe kerültek. Vagyis taktikát változtatott, s a frontális támadás mellett döntött. Ney (a franciák parancsnoka Napóleon mellett) elrendelte a lovasság támadását a La Haie Sainte-beli magaslat ellen, de mivel azt hitte, hogy az angol sorok felbomlottak, ezért be sem várta a tüzérségi támogatást. Az angol tüzérség annál hevesebben dolgozott, s a gyalogsággal együtt szó szerint felmorzsolta Ney lovasságát. Ráadásul négy óra tájban megindultak a porosz egységek is Napóleon serege ellen, ezzel párhuzamosan pedig a La Haie Sainte magaslatnál az angolok visszaverték az újabb francia támadást. Csakhogy Ney ekkor elrendelte a magaslat elleni tüzérségi támadást, s ha újabb erősítést kaphatott volna, akkor ki is tudta volna verni a szövetségeseket erről a magaslatról. Napóleon azonban nem volt hajlandó odaküldeni a császári gárdát, így a szövetségesek kezén maradt ez a stratégiai pont. Wellington is átlátta a csatát eldöntő fordulatot, s személyesen vonult Ney ellen, közben egyre-másra érkeztek a porosz egységek is. Így Napóleon elszalasztotta a győzelmet, s már csak a visszavonulás lehetősége maradt. Még megpróbált lelket önteni katonáiba azzal, hogy az érkező porosz csapatokat mint francia segédhadat állította be, de hamar lelepleződött a csalás, s a harci morál egy csapásra megszűnt. A császári gárda azonban még kitartott, nyolc óra körül járt már az idő, ennek ellenére rettenthetetlenül menetelt az angol állások felé. A szövetségesek ágyútüze, illetve a gyalogság támogatása azonban menekülésre késztette a francia gárdistákat is. Ekkor Wellington általános támadást rendelt el. A veszteségek mindkét oldalon tetemesek voltak. A francia sereg 57 %-a (41 000 fő) esett el, sebesült meg, vagy vált fogollyá, Wellington 15100, Blücher pedig 7000 katonát veszített. Ez egyértelművé tette, hogy egyik fél sem tud újabb támadást indítani.A csatát megelőző napokban a kiadós eső igencsak megnehezítette a gyalogság helyzetét. Napóleon szeretett volna várni, hogy felszáradjon a föld, de tartott attól, hogy ezalatt megérkezik Blücher serege is. Napóleon kezdeményezte a támadást, ezalatt megérkezett Blücher bíztató üzenete, hogy csapataival nemsokára megérkezik a helyszínre.