Kevés olyan tragédiája van a magyar (had)történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltûnt és sérült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdõdõ doni áttörés. Ennek kezdetei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitõl hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadmûveletekbe. A 2. hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fõs személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodott, miszerint a frontszolgálatra az ország területérõl egyenlõ arányban hívjanak be tartalékosokat és az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát. A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására – kiszállítsuk sorrendjének megfelelõen –1942. február 24-tõl került sor. A mozgósítás lebonyolítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki. A kiszállítást követõen a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségbe kerülve a hadsereg személyi állományához, és felszereltségéhez képest széles arcvonalon foglaltak védõállást. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejû szovjet ellentámadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lõszer-, üzemanyag-, és felszerelés hiánnyal küszködõ magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. Csupán az elszigetelten küzdõ csapatrészek hõsies helytállásának volt köszönhetõ, hogy a 2. hadsereg részeit sikerült visszavonni, majd a harcból való kivonás után hazaszállítani.