Hegyen, folyón fogy az élet, pusztul a fű, fa, Vértől szaglik a szél, hol harcok folytak imént. Nem vágtat győztes paripa és hallgat a harcos, Megy le a nap. Állok Csinzsou vára alatt. (Nogi Mareszuke tábornok az első csata után)a Tokai Japán Atomenergia-kutató Intézet Nukleáris Mérnök-továbbképző Iskoláját, ahol lehetőségem nyílott, hogy egy nemzetközi meghívásos tanfolyam hallgatójaként a szakma mellett a japán szokásokkal és hagyományokkal is megismerkedjem, Tomura Hidemasza urat, az Obajasi Corporation és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nukleáris biztonsági szakértőjét, aki a tájékoztatás mellett fontos helyszínekre eljutásban is segítségemre volt, Oki Tameo urat, a Japán Tengeri Önvédelmi Erők nyugalmazott altengernagyát, a Mikasa Preservation Society ügyvezető elnökét, aki engedélyt adott a Társaság kiadványának felhasználására és a tárggyal kapcsolatos kérdéseimre igen részletes választ adott, Sárhidai Gyula szerkesztő urat, aki értékes tanácsaival, adatokkal és észrevételekkel segített, a ZMNE Király Béla Gyűjteményét, amely fontos kiadványokhoz engedett hozzáférést. I. Szonnó-dzsói - Tiszteld a császárt, űzd ki a barbárt A nyitányból a szélesebb köztudatba annyi került, hogy a japánok hadüzenet nélkül megtámadták az orosz flottát Port Arthurnál.[1] Mint utóbb kiderült, az "első lövés" legalábbis vitatható, a moralizáló minősítés pedig különösen az. Jogi alakiságok formális megtartása alkalmas lehet a közvélemény befolyásolására, de a folyamatok erkölcsi minőségét egészük "előre kitervelt módja" és nem egyetlen esemény határozza meg. Az ide vezető út első mérföldköveit az 1894-es japán-kínai háborúban rakták le. Ezt a világ nem méltatta különösebb figyelemre, hiszen Japánra akkortájt körülbelül úgy tekintettek, mint korunkban a harmadik világ nemzetközi politikába nemrég bekerült és különféle izmusokat építve modernizálódó, kívülről alig érthető konfliktusokba bonyolódó országaira. Minden okuk megvolt rá: csak huszonhat év telt el a világtól elzárkózó Tokugava-rendszernek véget vető Meidzsi-restauráció óta és az utolsó lemondatott sógun, Josinobu még további húsz évet töltött mitói visszavonultságában. A rendszerváltásnak megvoltak a vesztesei, vezéralakjai nem ritkán átkerültek a másik oldalra, sokan lettek merénylet áldozatai. Egyik legnagyobbjuk, Szaigo Takamori éppenséggel az 1877-ben elbukott Szacuma szamurájfelkelés vezetőjeként fejezte be pályáját szeppukuval. Szacuma a legnagyobb hűbéres tartományok egyike volt, urának szamurájai pedig leginkább Csák Máté familiárisaihoz hasonlíthatók. A magyar históriában ugyancsak nem ismeretlen szereposztásban a fiatalabb Szaigo, Cugumicsi eközben a reguláris császári sereg megszervezésében gyümölcsöztette európai útja tapasztalatait.[2] Itt is újra éledtek régi törekvések, ez esetben a kínai igazgatás alatt álló Koreát illetően, amelyet az 1500-as évek végén Hidejosi Tojotomi, a rettenetesen csúf és kegyetlen, de sikeres hadvezér-politikus egyszer már elfoglalt Japánnak - s aki mindemellett még széplélek is volt, jeles érdemekkel a tea-szertartás és a nó-dráma fejlődésében. A geopolitikai felismerések mellett ez a tömegével létalap nélkül maradt szamurájoknak is megfelelt volna. A reformerek azonban a modern fegyveres erők kifejlesztését és a nyugati stílusú behatolást választották, ami időbe tellett. Kisebb erőpróbák után 1894-ben a Tong Hak szekta zavargásai adtak alkalmat az "aktív fellépésre". A kínaiak csapatokat küldtek, amelyeket angol hajó szállított, charter-alapon. E lépést a japánok koreai pozícióik veszélyeztetésének tekintették és a NANIVA cirkáló a KOWCHING gőzöst az angol kapitánnyal folytatott rövid eszmecsere után elsüllyesztette. Mégpedig hadüzenet nélkül. Ahogy az események egy krónikása mondta, a japán parancsnokra a művelt világ ujjal mutogatott és barbárnak nevezte. Togónak hívták.[3] Észak felől már útban volt a másik főszereplő, az orosz birodalom. Jermák Tyimo­fejevics igazhitű pravoszláv kozákjaival Rettenetes Iván idejében vágott neki a szibériai Vadkeletnek (mint nem sokkal később a Zarándok Atyák az amerikai térségnek). A keleti végekig száz éven belül eljutott a terjeszkedés, majd újabb évszázad elteltével átcsapott Amerikába és a partok mentén dél felé indult. A Kuskov-expedíció San Francisco közeléig jutott és a spanyoloknak már csak tiltakozásra futotta. Az 1821. szeptemberében kiadott cári ukázban I. Sándor cár az 51. szélességi körig igényelt felségjogokat az amerikai partokon, ami a Monroe-doktrina meghirdetésének (1823. december 2.) egyik kiváltó oka volt - ezután az 1824-iki megegyezéssel (mindmáig) az É. sz. 54° 40' lett Alaszka határa.[4] A múlt század közepén, a krími háború után az oroszok úgy értékelték, hogy a Kanadában konszolidálódó barátságtalan angol hatalom, különösen pedig az angolokkal szemben szövetségesnek tekintett amerikaiak ellenében nincs esélyük. Ezért inkább Ázsiában fordultak déli irányba, az alaszkai érdekeltségeket pedig utóbb 1867-ben eladták az amerikaiaknak. A Távol-Keletre tengeri erőket küldtek, amelyek nyomatékot adtak a diplomaták határmegállapító erőfeszítéseinek. Így sikerült megkötni a Mao idejében majdan annyira vitatott ajguni (1858) és pekingi (1860) szerződést az Amur-vidék és az Usszuri-körzet hovatartozásáról.[5] Nem feledkeztek meg a japánokról sem: 1855-ben megkötötték a simodai barátsági szerződést. A Hokkaidótól Kamcsatkáig húzódó szigetlánc negyedik szeme után vonták meg a határt, eszerint Etorofu még japán, Urup és a Kurili szigetek orosz, míg Szahalin egyelőre "társbirtok" maradt. 1860-ban megalapították Vlagyivosztokot (jelentése: Uralkodj a Keleten), a szentpétervári 1875-ös csereszerződéssel a Kurili szigetsor ellenében pedig kizárólagos birtokként megszerezték Szahalint.[6] Más irányú törekvések után az orosz érdeklődés a századvégen tért vissza a Távol-Keletre. Vezető köreik ezt nagyjából annyira tekintették katonai kérdésnek, mint mondjuk a franciák Madagaszkárt. A japán-kínai háborút lezáró simonoszeki béke (1895) nyereségét Francia- és Németországgal egyetértésben részben visszaadatták a kínaiaknak (ellentételként a japánok több jóvátételt igényelhettek - amire az oroszok még kölcsönt is adtak Kínának). A diplomáciai fellépéshez a közvetlen érvelést az oroszok magukra vállalták: Tirtov altengernagy hajóraját a Földközi tengerről átdobott Makarov-kötelék­kel megerősítve a Port Arthurral átellenes Csifuban (ma Jentaj) vonták össze. A japánok februárban érték el azt a helyzetet, amiből áprilisban Kínát békére kényszeríthették. A diplomáciai demars április 23-án történt és május 5-én a japánok meghátráltak. Az oroszok tehát figyeltek, jól időzítettek és késlekedés nélkül cselekedtek.[7] Nem minden érdek nélkül tették: a Liaotung félszigetet és rajta Port Arthurt 1898-tól 25 évre bérbe vették a kínaiaktól. A körzetben mindjárt meg is szervezték a Kvantung kormányzóságot. Megvolt hát a meleg tenger menti kikötő, ahol nem kellett évente négy hónapig a jeget törni, mint Vlagyivosztokban, ellenben - ha már Port Arthurt választották haditámaszpontnak - kellett volna a homokot kotorni, meg szárazdokkot építeni. Sürgősebbnek látták azonban Dalnijban (ma Lüta) a kereskedelmi kikötő fejlesztését, mert koncessziót kaptak a Kelet-Kínai Vasút megépítésére, így lehetővé vált a Transzszibériai vasúthoz kapcsolódás a vele járó gazdasági előnyökkel. 1900-ban a kínai boxerlázadást az európai nagyhatalmak és Japán expedíciós erői vállvetve likvidálták. A zavaros helyzetben alig keltett feltűnést, hogy az oroszok a Kelet-Kínai Vasút biztosítására csapatokat vezényeltek Mandzsúria stratégiai pontjaira, később aztán annál inkább - senkinek, főképp a japánoknak nem tetszett, hogy az expedíciós hadtestek hazamennek, az oroszok meg maradnak, érzékelhető koreai aspirációkkal. Szergej J. von Witte, a kormány (még) erős embere, sikeres pénzügyminiszter, mivel a katonai potenciál tartósan Európára tekintve épült, ellenezte a távol-keleti fegyveres fellépést, gazdasági eszközökkel látta célszerűnek az orosz befolyás növelését. Legfontosabbnak a belső reformokat ítélte, ezzel viszont ellenállást keltett. A feljövőben lévő Plehve belügyminiszter "egy kis győztes háború" belső stabilizáló hatására számított. "Hazafias" vállalkozók pedig a Jalu folyó vidékén kezdtek nem hivatalos, de magas körök diszkrét támogatását élvező tevékenységbe, mint hajdanán Erzsébet királynő kalózkapitányai. Az események központjába mindinkább Jevgenyij I. Alekszejev tengernagy tört fel. II. Sándor trónörökös-kori, 1843-ban született törvénytelen fia, örmény származék, rendkívül éles eszű, hatalomvágyó, lefelé despotikus, felfelé jobb meggyőződése ellenére is alkalmazkodó politikus-katona volt, aki a fenti kurzusok mindegyikével együttműködött, amíg és amennyiben az neki és a legfelsőbb helyen megfelelt. 1895-97-ben a Balti és a Fekete-tengeri Flotta mellé harmadikként felállították Csendes-óceáni flottát, ő lett az első parancsnoka. 1899-től a kvantungi haderő is alája tartozott, 1903-tól vezértengernagy, augusztus 12-től a cár távol-keleti helytartója lett, a továbbiakban minden Kínával, Koreával és Japánnal kapcsolatos diplomáciai hírforgalom az ő külügyi irodáján ment át. Witte ugyanekkor távozott irányító posztjáról. Szt.Péterváron Alekszejev felettese elvben Kuropatkin hadügyminiszter volt, meg a különféle érdekeket képviselő Távol-Keleti Ügyek Különbizottsága, Abaza ellentengernagy elnökletével - velük változó kimenetelű politikai játszmát folytatott.[8] Simonoszeki után Korea kínai érdekterületből "független" lett, de valós státusa azon múlott, milyen formában érvényesül majd a külföldi befolyás Kínában. Ha az felosztásként valósul meg, az oroszlánrészre a már házon belül levő oroszok tartanának számot - koreai törekvéseiket eddig szerencsésen megakadályozták, de a japánok láthatták, legfőbb ideje, hogy kölcsönösen tisztába tegyék az érdekszférákat. Az Egyesült Államok ezzel szemben a "nyitott kapu" politikáját hirdette: Kína területi egységét és piacán mindenkinek azonos feltételeket. Az angolok, mivel érdekeikre az oroszok mellett a Cindaóban megjelenő németeket is veszélyesnek ítélték, egyetértettek velük. Ha Japán velük tart, ugyan el kell fogadnia konkurenciájukat a kínai piacon, de mert Koreában ők nem érdekeltek, támogatást kaphat tőlük az oroszokkal szemben. A japán diplomácia mindkét irányban megindult. Az angolokkal hamar szót értettek, Hajasi Tadaszu gróf nagykövetet tárt karokkal fogadták (ő lett az első japán szabadkőműves), 1902. január 30-án pedig megkötötték azt a szerződést, amit Japánban költőien "a Hold és a mocsári teknős nászának" neveztek: a status quo mellett megkapták különleges érdekeik elismerését Koreában és Kínában (az angolok csak Kínában), s ha ezek érvényesítésében valamelyikük háborúba keveredne, egy ellenfél esetén a másik szerződő fél semleges marad és másokat távol tart a beavatkozástól, ha azonban többen lennének, fegyveres segítséget nyújt.[9] A bontakozó kompromisszum: az oroszok katonailag kiürítik Mandzsúriát (az erre vonatkozó egyezményt angol-amerikai nyomásra 1902 áprilisában alá is írták) és nem zavarják a japánok koreai "tanácsadói" tevékenységét, azok viszont elismerik a meglevő mandzsúriai bérleteket, sőt akár továbbiakat is. Ezt tűzte ki célul a "Man-Kan kókan", Mandzsúriát Koreáért politika. Ezen az alapon tett javaslatot a rendezésre Kurino nagykövet a Lamsdorff gróf orosz külügyminiszternek átadott 1903 augusztusi jegyzékben. Az oroszok azonban többet akartak nyerni Mandzsúriában, és kevesebbet engedni Koreában. Az elkövetkező jegyzékváltások során a japánok Koreát kivéve mindenben hajlandók voltak engedményekre. Az orosz vezetés úgy ítélte meg, a japánok kellően erélyes fellépés elől meg fognak hátrálni.[10] Álláspontjuk merev maradt, fokozott ütemben folytatták a transzszibériai és a kelet-kínai vasút kiépítését, a mandzsúriai kivonulást egyszerűen befagyasztották. Decemberben felvetették Korea megosztását az É. sz. 39° mentén. Lamsdorff elérte Németország és a Monarchia semlegességét. A japánok, látván a dolgok menetét, intenzív, de jól rejtett intézkedéseket tettek a fegyveres és fegyvertelen harcra egyaránt.[11] Már szeptembertől előkészültek a mozgósításra. Nagy kiterjedésű és mélységi kémhálózatot szerveztek, melyben az orosz erődítményeket építő kínai kuliktól a szentpétervári katonai attaséig s még tovább dolgoztak ügynökök. Mire kitört a háború, jobban ismerték a várható hadszínteret, mint a területet birtokló ellenfelük.[12] Akasi Motodzsiro ezredes még a hadügyminisztériumba is beférkőzött, mellékesen pénzelte a "másként gondolkodókat" és nem csak a gondolkodókat. A különböző helyekre telepített japán ügynökökről, akik külön távíróvonalon küldték jelentéseiket, ugyanolyan igaz, vagy legendás históriák születtek, mint később a tengeralattjáróknak jeleket adó német kémekről. Igaz volt, vagy sem - a japánoknak sokszor az is jól jött, hogy a kívülállók hittek benne. Az operatív műveletekben fontos szerep jutott három, különlegesen képzett legénységgel ellátott, hírszerzési feladatokra kikülönített hajónak. A tengerészet tisztjei számára kötelezővé tették a nyelvtanulást és a hírszerzéssel való együttműködést. Különösen érdekes, hogy nem csak a puszta nyelvtudás, hanem a kommunikáció, a szokások megértésére is törekedtek, így sokszoros haszonnal elemezhették, pontosabban értelmezhették a nyílt információs forrásokat, sajtóközleményeket, vagy épp a különböző katonai és tengerészeti vezetők megnyilatkozásait, szakmunkáit. Az oroszok elképesztő érzéketlenséget tanúsítottak a műveletek rejtése és a hírszerzés dolgában. A sajtó korlátozására csak olyan esetekben került sor, amikor illetékesek szerint megnyilvánulásai már a fennálló társadalmi rendet fenyegették. Hírszerzői hálózat megszervezését nem szorgalmazták és még a szinte felajánlott lehetőségeket sem vették igénybe, vagy nem hitték el. Így állhatott elő az a mai szemmel Verne-regénybe illő állapot, amelyben a fő információforrás az újságírók által kiszimatolt és a lapokban közreadott híranyag volt. Fontos táviratokat a Nagaszakin átmenő nemzetközi kábelen küldtek.[13] A tokiói nagykövet, Roman R. von Rosen érzékelte a háború közeledtét, veszélyét kevésbé. Alekszejev mindkettővel tisztában volt, de indítványainak már nem volt foganatja. Felszólalt hajóinak pénzügyi szempontok diktálta "fegyveres tartalékba" helyezése ellen - válaszul olyan büdzsét kapott, amelybe a nagyobb egységek évi négy, a rombolók évi egyetlen havi aktív tengeri szolgálata fért. Javasolta a mielőbbi preventív fellépést, a flotta első csapását, mert ha ezt az előnyt átengedik a japánoknak, a küzdelem áttevődhet a szárazföldre és a szibériai vasúton csak hosszabb idő alatt lehet megfelelő erőket felvonultatni. Ezt a cár békepolitikájára hivatkozva utasították el, valójában a nagyhatalmi fölényre alapozott kivárás szellemében.[14] A január 13-án átadott japán jegyzék már "ultimátum-értékű" volt. Erre Kurino négyszer is sürgette a választ, végül Lamsdorff meglepő módon illetéktelenségét nyilvánította.[15] A helytartó irodája sem kapta meg a követi jelentéseket az utolsó két héten, azok közvetlenül Szentpétervárra mentek, az ügyeket láthatólag az Abaza-bizottság és a mögötte állók ragadták kézbe. Február 6-án a japánok megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, flottájuk még aznap kifutott. A japán szatócsok és más kisegzisztenciák már korábban eltűntek Port Arthurból. A helyzet komolyra fordulásának biztos jeleként aztán a nyilvánosházak is bezártak: a lányok hosszú sorban, párosával tipegtek a városon át a kikötőbe, "mint az insztitutkák." Szentpéterváron, ahova éppen megérkezett Alekszejev mozgósítást és flottaműveleteket javasló távirata, a cár elnökletével összeült a válságstáb. Úgy döntöttek, hogy az É. sz. 38°-tól délre (akár Csemulpóban) se a japán partraszállást, se esetleges észak felé indulásukat ne tekintse casus bellinek. Az utolsó utáni pillanatban állítólag még egy engedményeket tartalmazó táviratot is küldtek, de azt a helytartó irodája a Nagaszakiba menő forgalom megszakítása miatt már nem továbbíthatta.[16] A csifui japán konzul, Mizuno Kokicsi 8-án megjelent egy gőzössel és elszállította, aki még maradt. A konzul "inasa," Mori Gitaro a haditengerészet álcázott hírszerző tisztje volt, aki egyrészt megfigyelte az orosz egységek pontos helyzetét, másrészt begyűjtötte a már jó előre megszervezett kémhálózat értesüléseit. Mindezt közölte a felvonuló saját erőkkel, akik elvégezték terveiken az utolsó simításokat.[17] A "provokáció kerülésének" szellemében Alekszejev nyugalomra intette a csendes-óceáni hajóhad parancsnokát, Oskar Viktoro­vics Starck altengernagyot is, aki a külső révben álló nehéz hajóegységek elsötétítését, torpedó-védőhálóik lebocsátását indítványozta. Az előző napok cirkálásából (amit viszont a japánok vettek flottatüntetésnek) a nagyobb egységek nem futottak be a belső öbölbe, nehogy ellenséges akció rájuk zárhassa a kijáratot. A viszonyokra jellemző, hogy a védelmi intézkedések ügyében a flottaparancsnoknak előszobáznia kellett - a helytartó nem volt kellemes felettes, többen, pl. Rozsjesztvenszkij, kitértek a vele való szolgálat elől. Végül két rombolót járőrözésre küldtek, azzal, ha gyanúsat észlelnek, ne lőjenek, hanem térjenek haza és jelentsék. (A rombolóknak szűkében voltak, jó részük fegyveres tartalékba kényszerült.) 15 órától ugyan partra lépési tilalom, naplementekor torpedó-elhárítási, reggelre pedig kifutási készenlét volt elrendelve, de ez egyéb tájékoztatás nélkül békebeli gyakorlat benyomását keltette.[18] Máig felbukkan az események olyan változata, hogy 1904. február 8-án (vagyis az orosz ó-naptár szerint január 26-án) este Starck bált adott volna a port-arthuri tengerészkaszinóban felesége, Marija Ivanovna neve napja alkalmából, amit a japánok alaposan kihasználtak. Ez bizonyítottan koholmány.[19] A valósabb változat szerint a PETROPAV­LOVSZK zászlóshajón helyzetértékelő megbeszélés folyt. Erről távozóban jelentette ki 23 óra tájt Witthöft ellentengernagy, vezérkari főnök, hogy háború pedig nem lesz. Fél óra elteltével az éjszakából torpedónaszád-rajok bontakoztak ki. A járőröző oroszok előbb a gyakorlatról visszatérő saját hajóknak vélték őket, majd gyanút fogva hazaszáguldottak és leadták a vészjelzést. Ugyanakkor a PALLADA nagycirkáló őrtisztje felismerte az eltérő típusokat és engedélyt kért a tüzelésre. Még mielőtt a járőr jelzése befejeződött volna, a japánok szétbontakoztak, az orosz tűzparancsot másodpercekkel megelőzve különböző irányokból több csoportban vetésre kész torpedócsövekkel megrohanták a nyílt vízen sakktábla-alakzatban horgonyzó orosz hajókat, 23.33-kor indították torpedóikat. A lőtávolság nem volt több négyszáz méternél, eltalálták a PALLADA nagycirkálót, valamint a CEZAREVICS és a RETVIZAN sorhajót, az oroszoknál pedig kitört az ilyenkor elkerülhetetlen tűzpánik. Egy másik osztag még meglátogatta a dalniji kikötőt, majd kisebb sérülésekkel hazatértek. Saját értékelésük szerint a támadás a résztvevők bátor, de nem kellőképp egybehangolt működése miatt csak félig sikerült, hiszen a külső révben több hajó állt, és az eltalált hajók sem szenvedtek jóvátehetetlen sérüléseket.[20] Az első (és orosz!) lövés már előbb megesett - bár ezt is lehet vitatni: a japánok 7-én lefoglaltak egy orosz kereskedelmi hajót. A semleges kikötőnek számító Csemulpóban (mai koreai néven Incson) állomásozott a VARJÁG nagycirkáló és a KOREJEC ágyúnaszád más külföldi hadihajók társaságában. Az utóbbi még nyolcadikán délután elindult Port Arthurba, hogy tájékozódjon a kialakulóban levő zűrzavaros helyzetről. Alig hagyta el a kikötőt, japán partraszállási művelet kellős közepén találta magát. Teljes tanácstalanságban, mikor elől-hátul torpedók buborékcsíkját vélte felfedezni, amelyek éppen csak elkerülték, leadott egy lövést, mint később mondták, "félreértésből", aztán visszavonult Csemulpóba. Változatlanul senki nem tudott semmit, még a telefonon megkeresett szöuli orosz főkonzul sem. A japánok egyelőre nem törődtek az egésszel, mígnem kilencedikén hajnalban befejezték a partraszállási műveletet. Ők pontosan tudták, kik-mik vannak a kikötőben: a CHIYODA már fél éve ott állomásozott. Mindent megfigyelt és mellékesen futtatta a körzetben működő kémhálózatot, így a városból kimenő orosz távíróvonalakat is azonosíthatta. Azokat a partraszálló japánok természetesen azonnal átvágták. Reggel a fedezetet adó cirkálóraj, az e célra kibővített Negyedik Harccsoport parancsnoka, Uriu Szotokicsi ellentengernagy beüzent az oroszoknak, ha déli 12-ig elő nem jönnek, ő megy be hozzájuk. Vszevolod Rudnyev kapitány a VARJÁG-gal bátran szembeszállt Uriu kilenc hajójával (orosz források szerint még nagyobb volt a túlerő, hat cirkáló és nyolc romboló, bár a a munkát lényegében az ASAMA páncélos cirkáló végezte, igaz, hogy tűzerőben egymaga felülmúlta az oroszokat). A harc semleges vizeken folyt, a part menti szigetek közt 80 mérföldet kellett volna kihajózni. Az áttörés a lassú KOREJEC kíséretében reménytelen volt. Szűk másfél órát állták a japánok tüzét, mint utóbb kiderült, súlyosan megrongálták az ASAMÁ-t, elhasználták a teljes lőszerkészletet, majd visszatértek a kikötőbe, kinyitották a rommá lőtt VARJÁG fenékszelepeit, a KOREJEC-et pedig felrobbantották. A jelen levő külföldi hadihajók felvették a legénységet, kapitányaik előzőleg jegyzékben tiltakoztak a kikötőbeli támadás, mint a semlegesség flagráns megsértése ellen, de ezt Uriu csak akkor vette át, amikor az oroszok már kihajóztak. Elkezdődött az addigi politika folytatása "más eszközökkel" és 10-én, post festam, a hadüzenetek is elhangzottak.[21] II. Fukoku-kjóhei - Gazdagítsd a hazát, erősítsd seregét A japánok tapasztalatból tisztában voltak a korszerű tengeri haderő lehetőségeivel. Az elzárkózás csődje Perry 1853-iki, flottatüntetéssel egybekötött látogatásakor vált nyilvánvalóvá. 1863-ban egy presztizs-okokból felfújt incidens a Szacumák és az angolok konfliktusához vezetett, akik végül is Kagosimát a tenger felől porrá lőtték. 1864-ben nemzetközi flotta nyitotta meg a Honsú és Kjúsú szigetek közti Simonoszeki tengerszorost, amelyet a Csósu-szamurájok addig területi vízi útnak tekintettek. Amint a Meidzsi-kormányzat megkezdhette az államgépezet modernizálását, a sereg mellett szinte azonnal hozzálátott a flotta felépítéséhez. Általában elmondható, hogy a Csósu-káderek a seregbe, a Szacumák a flottához igyekeztek. Az akkori legjobbakról vettek példát: fiatal, gondosan válogatott tisztjelölteket küldtek Angliába tanulni, köztük a huszonéves Togo Heihacsiro tengerészzászlóst, aki mellesleg Szacuma-szamuráj családban született 1848 jan. 27-én, Kagosimában. A fenti eseményekben bőséges tapasztalatokat szerzett. 1871-78 közt Portsmouthban, azután a Thames Nautical Training College WORCESTER iskolahajóján tanult, majd matrózként körülvitorlázta a Földet. Ezzel egyszersmind elkerülte az 1877-i lázadás lojalitási dilemmáját - otthon maradt két bátyja a felkelők közt fejezte be életét.[22] A japánok a század végére már elég erősek voltak a kínaiakhoz, de még vita nélkül el kellett fogadniuk az európai nagyhatalmak "tanácsát." Levonták a tanulságot és megkezdték tíz éves tervüket, amelynek célja a "6&6 flotta," a fő erőként hat sorhajó és hat páncélos cirkáló hadrendbe állítása volt. A fedezet előteremtését az - oroszok finanszírozta - kínai jóvátétel segítette. A végrehajtás Jamamoto Gonbei tengerészeti miniszter műve volt, aki személyesen intézte a parancsnoki kar kiválogatását is. A hajókat legnagyobbrészt Angliában építették, belőlük állt fel az 1. és 2. Harccsoport. Az 1901-ben meghirdetett húsz éves orosz flottafejlesztési program hatására és a feszültség éleződése miatt a fentieket gyorsított ütemben, hat év alatt valósították meg. Angol szövetségeseik közvetlenül a háború kitörése előtt "rábeszélték" Argentínát, hogy az Olaszországban épp elkészült 7700 tonnás MORENO és RIVADAVIA páncélos cirkálókat adja el a japánoknak. A hajók 1904. január 9-ikén indultak el Genovából és angol segítséggel, az oroszokat szerencsésen lerázva, február 16-ikán megérkeztek a jokoszukai támaszpontra. A későbbiekben NISSHIN és KASUGA néven csatlakoztak az 1. Harccsoporthoz, az elvesztett YAJIMA és HATSUSE pótlására. Az említetteket különböző osztályú cirkálók egészítették ki (a háború elején 12, végére 15), főként pedig nagyszámú torpedónaszád (47, illetve 63), valamint a tengeri szállítás, hajókarbantartás és hadiipar infrastruktúrája. A flotta fő támaszpontjai Tokió közelében Jokoszuka, Kure, Maizuru, főként pedig a várható hadszíntérhez legközelebb eső, Kjúsú keleti szélén fekvő Szaszebó voltak. Az orosz Csendes-óceáni flottához hét sorhajó, négy páncélos cirkáló, hét különböző osztályú cirkáló és harminchét torpedónaszád tartozott. Vlagyivosztokban állomásozott három páncélos cirkáló, egy nagycirkáló és néhány torpedónaszád. A többi Port Arthurban állt: az összes sorhajó, egy páncélos cirkáló, mind a hét cirkáló és a torpedónaszádok zöme.[23] (Az eseményekben részt vett sorhajók, páncélos cirkálók és cirkálók adatait a mellékelt táblázatok mutatják. Az oroszoknál a saját, a japánoknál az angol vagy megállapíthatatlan gyártás nincs külön jelölve.[24]) A nehéztüzérség lőtávolsága már a századfordulón elérte a 9 km-t, de a korabeli irányzással mozgó célpontra hatásos tűz csak jóval közelebbről volt lehetséges. 1898-ban a spanyol háborúban az amerikaiak 1800 méterről csupán 3 % találati arányt értek el. Ezen a távon a kisebb kaliberű, gyorsabban tüzelő lövegek hatása is erősen érvényesült.[25] Az élet azóta nagyot lépett előre: a Sárga tengeren az oroszok több mint 13 km-ről nyitottak tüzet, 11 km-en már jó találati aránnyal; a csata 6-8 km-ről folyt. Csuzimánál 7 km-ről kezdtek, a harcban a távolság olykor 2-3 km-re csökkent, de a japánok a végén 8 km-ről is értek el végzetes találatokat.[26] A nehéztüzérséget már mindenütt gépi forgatású tornyokban helyezték el, a függőleges irányzás a célkövető berendezés alkalmazása révén folyamatos volt. A közepes és gyorstüzelő lövegek az oldalpáncél védelemmel ellátott nyílásain, kisebb tornyokból, vagy a fedélzeten, pajzs mögül működtek. Az egyes ágyúkat, illetve tornyokat a vezénylő tisztek külön irányították. Központi tűzvezetés még nem létezett, az irányzást távmérők és az árbocokon települt megfigyelők segítették, folyamatos helyesbítést végezve. A nehézlövegek összehangolt irányítását a tüzértiszt a központi távmérő adatainak közlésével végezte parancsjelek, illetve szócső révén.[27] Gyakran abszolutizálják a két fél lőszere közti különbségeket. Az oroszok alapvetően páncéltörő gránáttal lőttek: öntöttacél test, késleltetett gyújtás, "lusta," nedves lőgyapot töltet (a víztartalmat biztonsági okból - trópusi út stb. - még növelték is[28]). A "repeszgránát" ennek módosított változata volt (Fajnberg "fél-páncéltörőnek" mondja). Gyakran befulladt, különösen 20°-nál ferdébb becsapódáskor - viszont nemegyszer 15 cm-nyi páncélt is átütött és mögötte robbant, esetenként katasztrofális következménnyel. A japán hengerelt acél testű, pillanatgyújtós gránátok töltetete, a "simósze" (trinitrofenol, pikrinsav-származék, az angoloknál lyddit, a franciáknál melanit, nálunk ekrazit néven ismert) - mérgező gázú, brizáns robbanóanyag volt. A "páncéltörő" kivitel a repeszgránáttól a robbanóanyag-tartalomban tért el, páncélt azonban sosem ütöttek át, felcsapódáskor robbantak. A gyutacs érzékenysége miatt a robbanás esetenként már a csőben bekövetkezett, egyes sérülések oka (pl. Csuzimánál a NISSHIN nehéztüzérsége ¾-ének kiesése) máig vitatott. Az ilyen gránát találatának eredménye nem helyi károkozás, hanem a cél egésze úszó- és küzdőképességének megsemmisítése volt: a robbanások lökéshullámai beszakították, "lehámozták" a páncélt, összetörték a deformálható felépítményeket, vízvonali lékeket vágtak a páncélozatlan hajótestbe, gázai gyújottak és harcképtelenné tették az élőerőt. Csuzimánál továbbfejlesztett, fekete lőporos gránátot is használtak, mely kisebb érzékenysége miatt páncél ellen hatásosabb, nagyobb gyújtó hatású volt. Számottevőnek bizonyult a lélektani hatás is: a szétlőtt, felgyújtott orosz hajókról a saját páncéltörő gránátjaik hatását alig észlelték. A japán lőszer egymagában nem tekinthető döntő tényezőnek: két koncepció került szembe eltérő hajószerkezeti, harcászati, havária-elhárítási stb. feltételek mellett és a japán ágyútűz az orosz hajókkal szemben hatásosabb volt, mint megfordítva.[29] A lőszert távolsághoz igazítva használták: Camp­bell szerint a japánok 4 600 méter felett vegyesen, alatta tisztán páncéltörő gránáttal lőttek. Makarov harcászati utasítása szintén 4 600 métertől (kisebb kalibernél lejjebb) írta elő repeszgránátról páncéltörőre váltást.[30] A hajók vezetése a parancsnoki hídon összpontosult, oda vezették ki a hírközlő eszközöket. Csata idejére a vezetés a híd alatti erősen páncélozott, keskeny látórésekkel ellátott, szűk harcálláspontra költözött. Ott is voltak hír- és parancsközlő eszközök és az volt a kormányállás is. (A MIKASA-n a felépítmény mindkét végén volt ilyen védett harcálláspont.) A tüzérség romboló erejének növekedésével azonban a védettség egyre inkább illúzió volt csupán, ugyanakkor, a harcérintkezés távolságának növekedésével, a szűk látórések miatt, a helyzet áttekintése egyre nehezebbé vált. Ezért rámenősebb parancsnokok, főleg kötelékvezetők az ütközeteket a nyitott hídról, vagy éppenséggel az előfedélzetől irányították. Mindazonáltal a fordítottja sem tekinthető a személyes bátorság hiányának, hiszen a fedezetlen parancsnoki stáb kiesése jól haladó akciókat is vert helyzetbe hozhatott. Természetes, hogy a tüzérségi tüzet, már amennyire az irányzástól tellett, az ellenfél vezetési pontjaira és nehézfegyverzetére irányították. A kötelékvezetés eszközei közt a zászló- és fényjelzések mellett megjelentek az igen korlátozott (60-90 tengeri mérföld) hatósugarú szikratávírók is. Történetünk idején az erős páncélzattal és nehéztüzérséggel felszerelt sorhajót és páncélos cirkálót tekintették a tengeri erő csatadöntő reprezentánsának. A két osztály határai a harci alkalmazásban sokszor összemosódtak, együttesen "páncélosként" emlegették őket. A "sorhajó" a később általában csatahajónak nevezett legnehezebb hajóosztály korabeli megnevezése (orosz: eszkadrennüj bronyenoszec, EBR, kisebb, elavult változata a partvédő páncélos, bronyenoszec beregovoj oboronü, BRBO): a különféle tüzérség-elrendezési változatok után a forgó toronyba telepített nehéztüzérség ekkorra tette lehetővé, hogy oldalirányban mindkét felé a teljes tűzerő érvényesüljön, ezért ismét a nyomdokvonalban haladó kötelék lett a tűzhatás szempontjából a legkedvezőbb, mint a száz év előtti vitorlás sorhajóknál, s a név is újjáéledt. Felderítő, szállítmánybiztosítási, blokád- és rendészeti feladatokat a fregattok utódai, a részben és gyengébben páncélozott nagy- és kiscirkálók láttak el. A harcokban hatásosan alkalmazott torpedófegyver az 1870 körüli kezdetektől már nagyjából eljutott az első világháborús színvonalra. A 45,7 cm kaliberű, 5 m hosszú 530 kg induló tömegű eszköz 135 kg töltetet vitt 6 km-re 27, 1 km-re 42 csomó sebességgel. A torpedókat víz alatti, vagy (torpedónaszádoknál általában) fedélzeti csövekből sűrített levegővel vagy gyenge lőportöltettel indították. Meghajtásuk sűrített levegővel történt, iránytartásukat pörgettyűs stabilizátor biztosította. (A fiumei Whitehead Torpedógyár (amelynek jogutódja máig fennáll) Luppis János találmánya alapján kifejlesztett rendszerét az egész világ átvette és a kor irodalmában a torpedókat csak whitehead-ként emlegették.) Hátrányként jelentkezett, hogy a közeledő torpedó pályáját a buborékcsík jelezte, így nagyobb távolságon, a több perces futásidő alatt, még a nehezebb egységek is megkísérelhették a kikerülő manővert. Ezért a hatásos lőtávolság pár száz méter volt. Ilyen távolságra a nagy egységek ritkán közelítették meg egymást, a feladatra igen gyors, fordulékony, könnyű kishajó-típust fejlesztettek ki, a torpedónaszádot. A nagyobb méretű torpedórombolók könnyű tüzérségükkel a naszádok, torpedóikkal a nehezebb egységek leküzdésére voltak alkalmasak. Egyre terebélyesedő feladatai miatt e ma is meglévő hajóosztályt egyszerűen rombolónak nevezik, tekintet nélkül arra, hogy mit rombolnak és mivel. A torpedókon kívül a torpedórombolók szóró- vagy sodoraknákat is használtak, innen az orosz szaknyelvben máig rajtuk maradt "minonoszec" elnevezés. Az irodalom a történetünkben szereplő orosz egységeket hol rombolónak, hol óceáni, vagy flotta-torpedónaszádnak (eszkadrennüj minonoszec, eszminyec) nevezi. Megkülönböztetésként a korszakban a torpedókhoz gyakran hozzátették az "önjáró" jelzőt. Valószínű, hogy a japán egységek nagyjából ugyanilyenek voltak, bár a hazai bázisok közelsége miatt ők kisebb egységeket is alkalmazhattak. A mai értelemben vett aknákat főként a célra kialakított aknarakókról telepítették, az eseményekben igen nagy szerepet játszottak. Az orosz rombolók 250-350 tonnás, 26-27 csomó sebességre képes, 4-6 ágyúval, 2 vetőcsővel felfegyverzett egységek voltak, a japánok hasonló méret és fegyverzet mellett 29-31 csomót futottak. Az igen nagy számban harcba vetett tulajdonképpeni torpedónaszádok zömét 50-150 tonnás, 15-29 csomóra képes, 1-3 ágyúval, 2-3 vetőcsővel felszerelt kishajók adták. Mindent egybevéve, a szemben álló tengeri erők nagysága a következőképpen alakult: Japán hajóinak vízkiszorítása 260 000 tonna, Oroszországé 510 000 tonna volt, de ebből a távol-keleti vizeken csak 190 000 tonnányi tartózkodott. Utóbbiak azonban mind a legmodernebb egységek voltak. Nyitva állt továbbá a lehetőség, hogy ha nem is egykönnyen, de átcsoportosítsák a fölényt érvényesítő erőket, beleértve az építés alatt álló BOROGYINO-osztály legmodernebb sorhajóit is.[31] A tengeri haderő az oroszoknál a földrajzi megoszlás szerint szervezett (Balti, Fekete-tengeri, Csendes-óceáni) flottákra tagozódott. Egyes fontos övezetekben (pl. a mediterrán térségben) tartósan cirkáló hajórajokat szerveztek. A japánoknál a hajóhad önálló működésre alkalmas vagy sajátos fel­adatú flottákra oszlott, formálisan közvetlenül a Tennó alárendeltségében. Háborús, vagy azzal fenyegető válsághelyzetben azonban a flottákat császári paranccsal egységes szervezetbe foglalták, egyszemélyi operatív vezetéssel. Ilyen parancs révén jött létre az az "Egyesített Flotta", amit aztán a háború után búcsúparanccsal oszlattak fel és küldtek részenként békebeosztásba.[32] Az 1904 őszi szervezési táblázatban a Togo főparancsnok vezette 1. Flotta az 1. Harccsoportot és a két páncélos cirkálóval megerősített 3. Cirkálóosztagot (Deva Sigeto altengernagy), Kamimura Hikonodzso altengernagy 2. Flottája a 4 páncélos cirkálóból álló 2. Harccsoportot és az Uriu Szotokicsi altengernagy vezette 4. Cirkálóosztagot foglalta magába. Kataoka Sicsiro 3. Flottájába a régebbi, illetve parti páncélosokból és cirkálóerőkből felálló 5. és 6. Cirkálóosztag tartozott. További önálló osztagok szerveződtek kisebb, vagy régebbi egységekből.[33] Az 1905-ös harcokra a flottát átszervezték, a legmodernebb páncélosokból álló 1. és a hat páncélos cirkálót magába foglaló 2. Harccsoport önállóan működött, a cirkálóosztagokból pedig Deva vezetése alatt kialakították a 4. Flottát. Mint több más ország hajóhadánál, a korabeli orosz és japán hadilobogó sem egyezett meg az állami zászlóval. Az orosz flottánál még 1712-ben Nagy Péter rendelte el a Szent András-lobogó, az Andrejevszkij Flag használatát. A fehér alapon kék András-kereszt 1917-ig maradt az orosz flotta zászlaja.[34] (Már napjainkhoz tartozik, hogy az orosz kormány 1992 januárjában visszaállította e státusát.) A japán napkorongos lobogó, a Hinomaru viszonylag későn, de még a sógunátus idején jelent meg: a Szacuma tartományúr, Simadzu Nariakira tervezte a SHOHEI MARU hajó számára.[35] Korábban az egyes tartományurak különféle jelvényeket használtak, egységes ország-azonosító nem volt. Történetünk idején a japán flotta hadilobogóján a vörös napkorong a lobogólap első harmadában helyezkedik el és tizenhat szélesedő sugárküllő fut belőle a szélekig. Ezt használta a többi fegyvernem is. (A tizenhatos szám a császársághoz fűződő jelkép: a császári család szimbóluma, egyben 1898 óta a hivatalos japán címer volt a 16 szirmú krizantém; különös ismertetőjelként - a nyugati hajók hajdani orrfigurájához hasonlóan - a flotta szabályzat szerint "gunkan"-nak, azaz hadihajónak minősülő egységei is viselték. A jelvény mérete változó volt, sorhajóknál 1200 mm, teakfából, valódi aranyozással.[36]) A feleknél más-más volt a rangok elnevezése (a továbbiakban azok cs. és kir. megfelelelőjét használjuk) és az óra járása is. A japánok a kiotói meridiánhoz tartozó tokiói, az oroszok Port Arturban 30 perccel korábbi időt használtak, miért is a kapitulációs megbeszélésre menő delegációk csaknem elkerülték egymást. A csuzimai orosz időadatok 20 perccel térnek el, ez valószínűleg a hajóórán beállított helyi ("zulu") idő. A japán szereplők születési évét bizonytalanná teheti, hogy ott az európai naptárt csak 1873-ban vezették be.[37] Sajátos a japán hajónévadási rend. 1883-ban a Meidzsi Tennót felkérte a tengerészeti miniszter, engedélyezné a más flottáknál elterjedt módi szerint hadihajók elnevezését császári személyekről. A császár az engedélyt nem adta meg, ellenben elrendelte, hogy a hadihajók földrajzi neveket kapjanak. Ez az idők folyamán szinte költői rendszerré terebélyesedett: a sorhajók vidékek, városok nevét kapták, a nagyobb cirkálók hegyekét, kisebbek folyókét, a nagy rombolók légköri jelenségekét, a kisebbeket fákról, virágokról meg madarakról nevezték el.[38] Az orosz flottában csak a rombolóknál volt következetes névadás. Ezek valamilyen jelző-nevet kaptak, mint az önfeláldozó küzdelemben elveszett, Péterváron szép emlékművel megtisztelt SZTYEREGUSCSIJ (= "őrző"), vagy a sebesült Rozsjesztvenszkij tengernagyot kimentő BUJNIJ (= "vadóc"). További sajátosság a szereplők neve: az orosz flottában hagyományosan sok német, elsősorban balti német szolgált, továbbá számos svéd és más nem-orosz származású vezető. Nevüket a legváltozatosabb formában oroszosították, így lett Wilhelm Witthöftből Vilgelm Karlovics Vitgeft. A japánok természetesen tovább idomították a neveket, így az ottani forrásokban Witthöftből Vitogefto lett, a RJURIK páncélos cirkáló meg Lewlik, amiben az angol "w" ejtésének hatása és a japánok "l"-"r" különbség iránti érzéketlensége egyaránt megmutatkozik.[39] Az eszközök után lássuk a velük folytatott politika számára kitűzött célokat és az elérésüket célzó terveket. Orosz részről az előzetes elképzelések a helyszínen levő saját erőket kb. kétszeresen meghaladó japán deszantra számítottak. Az ellentámadáshoz szükséges erőfölény kialakításának időigényét a transzszibériai vasút adott kapacitásával fél évre becsülték Február 18-án a hadszíntér legfőbb parancsnokává Kuropatkin hadügyminisztert nevezték ki. Alekszej Nyikolajevics 1848-ban született, a hadi tapasztalatokat a török háborúkban szerzett, szakíróként is jeleskedő óvatos hivatalnok-katona elvileg a helytartóként meghagyott Alekszejev alárendeltje volt. A hatáskörök, különösen az informális befolyás tisztázhatatlan viszonyai azonban nagyon nyomasztották a tengeri hadvezetést. Kuropatkin haditerve a japán akciókat "bolhacsípésként" értékelő sémát követte: küzdelem a tengeri uralomért, japán partraszállás, átmeneti visszavonulás az erősítések beérkeztéig, ellentámadás, a japánok kiszorítása Mandzsúriából, majd Koreából, végül, a tengeri uralom birtokában, partraszállás Japánban, a területi védelem és a népfelkelés leküzdése. A haditerv eleve feltételezte, hogy a flotta nem tudja kiküzdeni a tengeri uralmat és megakadályozni, vagy zárolni a japán partraszállást - ami be is következett és nagyjából ennyi teljesült a tervből. A japán szárazföldi erők koreai-mandzsúriai fellépésében nem látott stratégiai veszélyt. A sereg és a flotta együttműködése utóbb annyiban jött számításba, hogy az legalább zavarja meg a japán felvonulást és utánpótlást. Alekszejev a maga részéről azonban egyelőre nem kívánta a flottát tovább kockáztatni.[40] A japánok alapvető célja Korea megszerzése és biztosítása volt, utóbbihoz a Simono­szeki után, európai beavatkozásra feladott támaszpontok és a mandzsúriai vasúti jogok megszerzése volt az elsődleges stratégiai cél. A nagyhatalmak barátságos, vagy legalább­is érdektelen viszonyulása miatt demarsokkal ezúttal nem kellett számolni. A diplomáciai biztosítás része volt a Harvardon végzett Kaneko Kentaro báró informális amerikai küldetése: keltsen rokonszenvet a közvéleményben és érje el, hogy Th. Roosevelt elnök a kellő időben békét közvetítsen.[41] A fenti célokat olyan szárazföldi hadszíntéren kellett kiharcolni, amelyen csak partraszállás és folyamatos tengeri szállítás útján lehetett a szükséges erőt felvonultatni. Alapvető feltétel volt tehát a tengeri uralom megszerzése, legalábbis a közvetlen megközelítési utakon. Hadműveleti főiránynak a koreai nyugati partokat és a Liaotung félszigetet tekintették. Ez részben az orosz szárazföldi és tengeri fő erők elhelyezkedéséből, részben a terepviszonyokból, a partraszállási műveletek továbbfejlesztésének lehetőségéből adódott. Vlagyivosztok körzetét nem tekintették célpontnak, nem akarták erőiket szétforgácsolni (ez hibának bizonyult, de még időben kijavították). Hadászati koncepciójuk: rajtaütéssel meggyengíteni, illetve blokáddal a kikötőbe zárni az orosz flotta Port Arthurnál álló fő erőit, egyidejű akciókkal megsemmisíteni a környező kikötőkben álló kisebb kötelékeit; az időleges tengeri uralom birtokában megismételt partraszállásokkal ütőképes szárazföldi erőt átvinni a főirányban, és biztosítani utánpótlását. Mindez feltételezte, hogy a vlagyivosztoki cirkálók nem zavarják meg a műveleteket; a későbbiekben meg kell akadályozni az orosz erők egyesítését. Ha az oroszok újabb tengeri erőket csoportosítanának át, a hadszíntéren levőket még az utóbbiak beérkezte előtt meg kell semmisíteni. Ezután fel kell készülni stratégiai védelemben a végleges tengeri uralomért vívandó döntő csatára. Ez nagy kockázattal jár, de valószínűleg megtöri az orosz vezetés háborús akaratát, mert nem marad lehetősége, hogy óriási ember- és anyagtartalékait érdemben mozgósítsa és harcba vigye.[42] Takano Teikicsi hajdani szamuráj és nagaokai iskolamester hatodik fia az Iszoroku (= "ötvenhat") nevet kapta: 1884-ben, születésekor, atyja épp annyi idős volt. Szegénységben és kemény tanulással töltött évek után tisztjelöltként a NISSHIN páncéloson lépett szolgálatba. A "Meidzsi 37-38. évi eseményeknek" még névtelen részese volt csupán, az átélteket azonban jól megjegyezte és alkalmazta is, amikor eljött az ideje.[43] III. Ukusz bláhi - Bolhacsípés Megkezdődött hát a háború, amit szavakban senki sem akart és amelyről rezignáltan állapítja meg a mai orosz történetírás, hogy harcosaik sok hőstettét és kevés győzelmét látta.[44] Február 9. reggelén az Egyesített Flotta fő ereje, tizenöt sorhajó és cirkáló vonult fel Togo vezetésével Port Arthur előtt. Starck tengernagy öt sorhajó és öt cirkáló élén kifutott, a parti tüzérség is megszólalt. Az oroszok nem mentek túl a szárazföldi tűztámogatás hatókörén, a japánok meg nem mentek bele, így mindkét félnek módjában állt saját sikerként értékelni a történteket. Másnap két romboló felderítőbe indult. A Kepp-sziget környékén a tenger felől ágyúdörgést hallottak, de sem a célul kijelölt öblöt, sem az ellenséget nem találták. Visszatérőben a BOJARIN cirkálóval és két rombolóval találkoztak, de jelzésüket nem értették és hazamentek. Kiderült, hogy a JENYISZEJ aknarakó Dalnyij előtt zárat telepített, majd belefutott és felrobbant - ezt hallották a sziget mögül. A cirkálót segítségül küldték ki azzal, hogy vonja magához a már kinn lévő két rombolót. Kapitánya, a György-keresztes Szaricsev megkapta ugyan az aknazár tervét, de nem nézte meg és ráfutott. A legénységet a rombolókra mentette, hajóját elveszettnek ítélve megtorpedóztatta, nehogy kisodródva japán kézre jusson. Starck végül Nyikolaj A. Matuszevics osztagparancsnok rombolócsoportját küldte a helyszínre, de azok a kitörőben levő tájfunban csak annyit tehettek, hogy a még mindig úszó hajót horgonyra állították. A háromnapos vihar alatt a horgonylánc leszakadt és a hajó egy újabb aknán elsüllyedt. A rombolók kisebb merülésük és a dagály miatt nem akadtak az aknákba. Szaricsev enyhe büntetéssel megúszta,[45] Starck leváltása viszont mindezek után már csak technikai kérdés volt, utódja helyszínre érkezésétől függött. A flotta ugyan továbbra is harcolni akart, de Alekszejev nem kívánt újabb veszteségeket. Ami a legrosszabb: az egyre gyengülő lebecsülés helyett kialakult a mindenre elszánt, mindenre képes, mindenütt jelen levő és mindig szerencsés, amellett alattomos, terveit ördögi ravaszsággal álcázó és ázsiai kegyetlenséggel végrehajtó, tehát végül is legyőzhetetlen ellenség téveszméje. A bajt tetézte a sajtó felelőtlensége. Először is gondosan tudósított például a port-arthuri hajóhad sérült egységeinek javításáról, beleértve a várható határidőket, a bátor szókimondás jegyében pedig széleskörűen taglalta a hiányosságokat, szellőztette a terveket. Emellett folyamatosan izgatott befolyásos körök érdekeit szolgáló intézkedések mellett, Cassandra-jóslataival pedig egyszersmind lejáratta az erőfeszítéseket. A japánok a legnagyobb gonddal szervezték meg a hírszerzést, nem csak a közvetlen hadszíntéren, hanem messze azon túl is. Felmérték a jelentősebb ellenséges vezetőket: Togo japán fordításban tanulmányozta Makarov tengernagy írásait.[46] Bizonyára felkeltette érdeklődését, hogyan rohanta meg 1877-ben, hadnagy korában éjjel, torpedókkal a batumi és szulinai kikötőt. A passzív hírgyűjtésen túl igen nagy figyelmet fordítottak a propagandára, a világközvélemény befolyásolására, emellett az angolokkal együttműködve különféle diverziókkal és provokációkkal keserítették az ellenfél életét. Ezek nagy részét a dolog természetéből kifolyólag máig nem tisztázták, saját veszteségeiknél pedig a hallgatás köde áthatolhatatlanná válik. A külföldi megfigyelők, katonai és sajtóattasék hadát igen rövid pórázra fogták, még a létfontosságúan baráti angolok is csak azt láthatták, amit látniuk engedtek. William C. Pakenham kapitány 14 hónapig ki se szállt az ASAHI-ról, tartva attól, hogy otthagyják. Az újságírók nyakára esetenként álcázott hírszerző tisztet ültettek. A Hearst-lapoknak tudósító Jack Londontól egyéb vegzatúrák mellett elvették a fényképezőgépét.[47] Ezzel együtt Sir Ian Hamilton (majdan a Dardanella-front parancsnoka, később pacifista), John Pershing és különösen Douglas MacArthur épp elég tapasztalatot gyűjthetett: 1950-ben a Fehér Sógun is Incsonnál száll partra. A tengeri utánpótlási vonalak biztosítása megkövetelte az orosz flotta mind teljesebb megbénítását. Ezért az Egyesített Flotta "távoli blokád" alá vette Port Arthurt, olyan erőket tartva készenlétben, amellyel az oroszok adott állapotukban nem szállhatnak eséllyel szembe. A blokádflotta ideiglenes támaszpontját Csemulpótól 20 tmf-re északkeletre rendezték be (ez volt a Kaisu horgonyzóhely), előretolt bázisát Port Arthurtól K-DK-re 25-30 tmf-nyire az akkori Elliott-szigeteken (japán En-Tou, kínai Csangsan) állították fel.[48] A kikötő térségében rombolók és könnyebb egységek járőröztek, és ha kellett, riasztották a kellő harckészültségben álló fő erőket, melyek azonban csak ritkán jelentek meg, az idővel egyre nagyobb aknaveszély kockázatossá tette mozgásukat. A zárolás távoli "menedzselésének" lehetővé tételére kézenfekvő ötlet volt az amúgy is nehezen járható kikötőtorkolat elzárása. Harci körülmények közt a külső révben horgonyzó hajók japán torpedónaszád-vállalkozások könnyű prédájává válhattak, a flotta a védett belső kikötőbe kényszerült. Arima Rjokicu korvettkapitány, az 1898-as spanyol-amerikai háború tapasztalatai nyomán, már korábban megtervezte a műveletet. Első ízben február 14-én éjjel indult öt hajó önkéntes legénységgel a kikötő lezárására. Az oroszok az ideiglenesen kijavított RETVIZAN sorhajó, torpedónaszádok és a parti ütegek tüzével fogadták őket. A vállalkozást eredménytelennek ítélték, március 26-ikán újabb négy blokádhajó ment támadásba. A siker ismét elmaradt - a vállalkozás vezetője, Hirosze Takeo sorhajóhadnagy egy hiányzó embere kimentésére visszatérve tizenhatodmagával életét vesztette. Halála után korvettkapitánnyá léptették elő és mint a hazáért életét áldozó, kamivá vált "nemes lelket" az Ooita megyei Takedában levő sintó szentélyben tisztelik. A süllyedőfélben lévő FUKUI MARU árbocára kitűzette a "kikötő elzárva, bajban vagyunk" nemzetközi segélykérő jelzést, a hídon pedig üdvözletet hagyott, megígérve, ha a kijárat mégsem lenne lezárva, újra eljön, ami vitézsége mellett - a japánok között ritka - humorérzékét mutatja. Ha ő már nem is, de a kollégái május 2-án még egyszer megkísérelték a kikötő teljes elrekesztését, immár tizenkét hajóval, a közelben tervezett partraszállás előkészítéseként. A rossz idő és az orosz ellentevékenység miatt az akciót félúton lefújták, a parancs azonban a támadók kétharmadához nem jutott el. Nagy veszteségekkel megtették, amit lehetett, de eredményt Togo csak elég dodonai módon jelenthetett. Ennek alapján azonban mégiscsak elindult a partraszállás és az orosz flotta nem avatkozott be. Végül is az oroszok kudarcnak, a japánok sikeresnek könyvelik el a vállalkozásokat.[49] Február 17-én az ötvenhat éves Makarov altengernagyot kinevezték a Csendes-óceáni Flotta parancsnokává. Sztyepan Oszipovics Makarov tehetségével és személyes bátorságával egyszerű sorból küzdötte fel magát az orosz flotta egyetlen, Togóhoz mérhető vezetőjévé. A flotta és a saját balszerencséjére nem nyílt alkalma arra, hogy vezetői képességét ellenfelével csatában mérje össze. Március 8-án érkezett a helyszínre. Áttekintette a sérült hajók javításának állását és haladéktalanul torpedónaszádokat küldött járőrözésre a japán rombolók feltételezett összpontosítási körzetébe. A csoport sikeresen teljesítette feladatát, de a felderítésre kikülönített RESITYELNIJ és SZTYEREGUSCSIJ naszádok a visszaúton, 10-én hajnalban túlerejű japán kötelékbe ütköztek. A kitörő tűzharcban a SZTYEREGUSCSIJ-on Alekszandr Szergejev hadnagy, parancsnok elesett, a hajó gép- és kormánysérülést szenvedett. A RESITYELNIJ kazánsérülését Bosse kapitány kötelékparancsnok kijavíttatta és mindinkább reménytelen helyzetbe kerülő társát fedezve kísérelte meg a hazatérést. A támadóknak végül sikerült a SZTYEREGUSCSIJ-t elszakítaniuk, kemény harc után a hajó belsejébe visszaszorult Buharjev altiszt és Novikov matróz magára nyitotta a fenékszelepeket és a naszádot a fedélzetre lépő japán zsákmányosztag alatt elsüllyesztette.[50] A RESITYELNIJ-t a súlyosan sebesült Bosse hazavitte és jelentette az eseményeket. A tengernagy, mivel egyedül a NOVIK volt csak indulásra kész, azonnal felvonatta lobogóját a kis cirkálóra és meghagyva, hogy amint lehetséges, nagyobb erőket küldjenek utána, személyesen sietett a helyszínre. A SZTYEREGUSCSIJ-t megmenteni már nem tudta, de a kifutó ASZKOLD-dal együtt leg­alább megzavarták a japánokat, akik a sérült orosz naszádot időközben már vontába vették. Azok viszont még ugyanaznap újabb meglepetéssel szolgáltak. A kikötő előtt néhány kisebb egységet hagytak, páncélosaik pedig átvonultak félsziget túlsó oldalára, a Galamb-öbölhöz. Ott a partvédelmet - szükség esetén - tábori tüzérségnek kellett volna ellátnia, kiépített ágyúállások azonban nem voltak. Így a japánok zavartalanul megközelíthették a partot és a Liaotesan hegyen át 30,5 cm-es gránátokkal kezdték lőni a belső kikötőt és a várost. A tűzvezetést a kikötő előtt maradt hajókról végezték. Az orosz hajókat az apály már ott fogta a kikötőben, visszacsapásra nem volt lehetőség. Nem annyira a rombolás, mint a tehetetlenség okozta lélektani hatás volt óriási. A teljes flotta kifutásához addig gyakorta egy dagály ideje sem bizonyult elégnek, akár 24 órát is igénybe vett. Makarov első válaszlépése az volt, hogy két és fél órára csökkentette a szükséges időt. Általánosan négyórás kifutási készenlétet tartott.[51] A javítások lassúsága és az elégtelen rendtartás miatt rövid úton elcsapta a kikötőparancsnokot. Ugyanígy járt el a SZE­VASZTOPOL alkalmatlan kapitányával, akinek helyébe a NOVIK addigi parancsnokát, Nyikolaj Ottovics Essent állította.[52] Részletes és alapos harcászati utasításban szabályozta a flotta működését.[53] A Liaotesanra a vártüzérekkel együttműködve ütegállást és tüzérségi megfigyelőket telepített.[54] Amikor 22-ikén a FUJI és a YAJIMA sorhajók apálykor nekiláttak az indirekt céllövészetnek, az új ütegen kívül a POBJEDA és a javítás alatt álló RETVIZAN 30,5 cm-es lövegeiből is megszólalt a válasz. A FUJI hamarosan megsérült és elvonult. Egy óra múlva megjött a dagály, Makarov kifutott a páncélosaival és elűzte a megfigyelő cirkálókat. Erre a japánok már csak a 26-i félsikeres blokád­kísérlettel tudtak válaszolni, különben április 13-ikáig nem mutatkoztak. Az orosz flotta immár eredményesen töltötte be a "fleet in being" szerepét, létével korlátozta az ellenfél működési szabadságát. Ötször is kifutott nagy erőkkel és rombolói rendszeresen járőröztek. Egyelőre nem mérkőzhetett meg Togóval, de ez csak idő kérdése volt. Alekszejev kisebb hatásköri huzakodás után segített Makarovnak abban, hogy jól képzett munkások menjenek Port Arthurba, így a sérült páncélosok javítása meggyorsult. [55] Az idő nem a japánoknak dolgozott. Ha az oroszok teljes létszámra kiegészülten futnak ki, Togo, ha le is győzi őket, bizonyára alaposan megadja az árát és Makarovval szemben még az ilyen pirruszinak ígérkező győzelmet se lehetett bizonyosra venni. A vlagyivosztoki cirkálóraj is egyre nagyobb fenyegetést jelentett a szállítási utak biztonságára. A decemberben kezdődő jegesedés április elejéig befolyásolhatta az ottani egységek mozgását, hamarosan megélénkülő tevékenységükre kellett számítani. Az orosz tengeri erők elérték a háború során legkedvezőbb helyzetüket. A saját erők megóvása mellett a japánok csak valami új eszközzel fordíthattak mind kétségesebbé váló helyzetükön, ennek lehetőségét látták meg az aknák szélesebb körű alkalmazásában. Eddig az aknákat, a kezdeti orosz tapasztalatok után, csak szórványosan használták. Talán gátlások is voltak, mert akkortájt a 3 tmf-ön túli nemzetközi vizeken az aknarakást jogellenesnek tekintették.[56] A körzetben az adott idő- és tengerjárási viszonyok mellett számolni kellett a lehorgonyzott aknazárak elszabadulásával, amik aztán válogatás nélkül mindenkit veszélyeztetettek. Makarov ráadásul eredetileg aknás-torpedós szakember volt, jól érzékelte a veszélyt és kifutáskor mindig aknaszedőkkel biztosított, volt úgy, hogy személyesen mutatta meg a teendőket. Olyan helyzetet kellett tehát teremteni, amikor megfeledkezik a szükséges óvatosságról. Több tényező szerencsés összejátszásával április 12-én jött el az alkalom. Este 6 órakor, ködös, hóviharos időben indította el Togo a KORYU MARU aknarakót rombolófedezettel Port Arthur közvetlen közelébe. Az osztag tevékenysége, bár orosz megfigyelők működési területéről "gyanús árnyakat és fénypontokat" jelentettek, végeredményben észrevétlen maradt. Ha Makarov el is határozta, hogy a kérdéses övezetet megkutatja, az események sodrában már nem nyílt rá alkalma. Ugyanaznap este ő is rombolóköteléket küldött felderítésre. A kötelék két tagja, a SZTRASNIJ és a SZMELNIJ a rossz időben elszakadt a társaitól, majd újra megtalálni vélte a csoportot, besorolt melléjük és egész éjjel együtt haladtak. A látási viszonyok javulásával kiderült, hogy japánokhoz csatlakoztak, akik azonnal tüzet nyitottak. A SZTRASNIJ hamarosan súlyosan megsérült, Juraszovszkij kapitány (az első blokádkísérlet egyik elhárítója) a legénység nagy részével együtt elesett, a naszád elsüllyedt. A SZMELNIJ-nek sikerült leráznia a japánokat és elérnie a kikötőt. Szinte megismétlődtek a március 10-i események, csak egészen más eredménnyel. Makarovot a veszteség és a japánok további, gondosan adagolt provokációja azonnali heves reagálásra késztette. A süllyedőben levő SZTRASNIJ-hoz kiküldte a BAJAN-t menteni. A BAJAN jobb oldalt vízre tette a mentőcsónakokat, balról meg tüzelt Deva tengernagy felvonuló Harmadik Cirkálóosztagára.[57] Makarov minden mozdíthatóval kifutott a segítségükre. Deva lassan, óvatosan visszavonult, Makarov követte. Hamarosan feltűntek a láthatáron a japán sorhajók. Nem lőttek, manővereztek, Makarov nem tért ki az összecsapás elől, de közelített a partvédelem hatóköréhez. 9.40-kor a japánok élesen elfordultak és távoztak. Tizenhárom perc múlva a PETROPAVLOVSZK zászlóshajó aknára futott. A robbanás bevágott a torpedóraktárba, felrobbantak a kazánok, végül a lőszerkészlet. A hajó szinte percek alatt elsüllyedt, magával víve a tengernagyot és 650 emberét, köztük a festő Verescsa­gint. A vezetést Uhtomszkij herceg, ellentengernagy vette át, fordulást rendelt el és hazatérést, ám még folyt a mentés, amikor fél órán belül a POBJEDA futott rá egy másik aknamezőre. Nagy nehezen jutott el a kikötőig.[58] A flotta vezetését ezután maga Alekszejev vette át, neki azonban a legfőbb politikai irányítás és a Kuropatkinnal való folytonos súrlódásai épp elég dolgot adtak. Kinevezték tehát Szkridlov tengernagyot, aki az időközben a szárazföld felől is ostromzár alá vont Port Arthurba már be se jutott. Maradt hát főnökével együtt Vlagyivosztokban, ahol immár négy tengernagy parancsolt három hadihajónak.[59] A szárazföldi hadműveletek, mint láttuk, a csemulpói partraszállással indultak.[60] Az Első Hadsereg (Kuroki Tamemoto tábornok) a hídfőből a tengerpart mentén a Jalu folyó felé, majd Mandzsuria irányában támadott. Mikor már nem kellett tartani az orosz flotta érdemi közbelépésétől, május elején a Liaotung félszigeten partra tették a Második és a Negyedik Hadsereget (Oku Jaszukate, illetve Nodzu Micsicura tábornok), amelyeknek a félsziget lezárása és az Első Hadsereg balszárnyának megerősítése volt a feladata. A csindzsoui csatában visszanyomták az oroszokat Port Arthurba. Közben további partra szállt csapatokból felállott a Harmadik Hadsereg és Nogi Mareszuke tábornok vezetésével megindult a vár elfoglalására. Nogi Csósu-szamurájnak született 1849-ben, működése máig szögesen ellenkező, szélsőséges véleményeket kelt, amihez egész élete ad komor hátteret. Az 1877-es háborúban, parancs ellenére vezetett akcióban, ezrede elvesztette a császártól kapott zászlaját. Bár súlyosan megsebesült, úgy vélte, öngyilkossággal kell becsületét helyreállítania s bár erre parancsnoka, Jamagata tábornok is utasította, a Tennó megtiltotta neki. Katonai pályája nem tört meg, de a lemoshatatlan szégyen magánéleti problémákkal párosulva botránkoztatóan szabados életvitelbe hajszolta. Évek múltán teremtett csak rendet magában és maga körül. A kínai háborúban ő vette be egyetlen gyalogdandárral Port Arthurt. A háború után egy ideig Formosa kormányzója volt, emellett jeles költőnek számított. Új kinevezését vezérkari főnökként épp Jamagata indítványozta. A küzdelmet olyan, addig elképzelhetetlen erőfeszítésekig fokozta, amelyek csak Zsukov berlini rohamaihoz hasonlíthatók. Tömegtámadásai helyett a vezérkar kiküldött tanácsadója, Kodama Gentaro tábornok "intelligensebb stratégiát" szorgalmazott, nehéztüzérség bevetését javasolta, Nogi azonban tudta, hogy a feladat időben másként nem oldható meg. Ötvenhatezer katonájába került a győzelem, az elesettek közt volt két fia is. [61] Az orosz oldalon kevés hozzá mérhető vezető akadt. A kvantungi erődített körzet parancsnoka, Anatolij Mihajlovics Stössel altábornagy azzal a bohózatba illő históriával jellemezhető, hogy kétszer is megkapta a leváltásáról szóló parancsot, de környezetének parancsba adta, hogy mindenki hallgasson róla, majd levelet írt Kuropatkinnak, hogy a vár csak az ő kitűnő vezetése mellett tarthatja magát.[62] Kuropatkin vállat vont és Stössel még a cári szárnysegéd kitüntető címét is megkapta. A hajóhad és a hadsereg viszonya végig tisztázatlan maradt. Makarov idején felmerült, hogy a teljes védelmet ő irányítsa, mint Nahimov Szevasztopolban, később pedig Stösselék akarták "hatáskörbe vonni" a flottát, eredménytelenül. A szárazföldi védelem irányítója és az egész erődharc lelke a 7. kelet-szibériai lövészhadosztály parancsnoka, Roman Iszidorovics Kondratyenko vezérőrnagy lett. Az ukrán eredetű, alacsony rangú hivatásos katonacsaládba született, Tbilisziben felnövekedett Kondratyenko self-made man-ként szerezte meg előbb a hadmérnöki, majd a vezérkari tiszti képesítést. Sokoldalú ismereteit kiváló vezetői képességgel juttatta érvényre és kora-negyvenes volta ellenére a higgadt politikai bölcsességnek sem volt híjával - az ő eleste pecsélte meg később a vár sorsát. Utóda a 4. kelet-szibériai lövészhadosztály parancsnoka, Alexander V. Fock altábornagy lett. Ő, Stössel vezérkari főnökével, Victor A. Reiss ezredessel együtt, az események orosz interpretációjában a főparancsnokkal együtt a helyi Dolchstoss-Legende negatív figurájává vált. [63] A port arthuri flotta parancsnoka a szárazföldi blokád bezárulása után Alekszejev hajdani vezérkari főnöke, Wilhelm K. Witthöft ellentengernagy lett, aki egyáltalán nem vágyott erre a posztra, saját hozzáértését és a küzdelem esélyét a legborúlátóbban szemlélte. Flottavezetési gyakorlata nem volt, tengernagyként csak irodai beosztásokban működött. Új állásában ezért nem lépett fel kezdeményezően, nem akart további veszteségeket kockáztatni. Az orosz legfelsőbb vezetés április 30-ikán bejelentette, hogy a Kelet-Ázsiában bevetett hajók elnevezése ezután Első Csendes-óceáni Flotta. A Baltikumból rövidesen a hadszíntérre küldenek egy új köteléket, a Második Csendes-óceáni Flottát. A japánoknak azzal kellett számolni, hogy akár még az év vége előtt megjelenik a Sárga-tengeren s ők már csak a harcokban leolvadt flottájukat állíthatják szembe az egyesült ellenséges erőkkel. Togo tehát arra kapott utasítást, hogy zárolja Port Arthurban az orosz flottát, de lehetőleg kerülje a döntő és veszteséges ütközetet, Nogi pedig ne zárolja, hanem foglalja el a várat, amivel a flottának is vége. Nogi véres rohamai valóban akkorra vívták ki a győzelmet, amikorra az első becslések a 2. flotta megjelenését tették. A másik oldalon a hír Witthöft kiváró stratégiájához adott érveket.[64] A japánok hamarosan megtapasztalhatták a szerencse állhatatlanságát. Először megmozdult a vlagyivosztoki cirkálóraj. A ROSSZIJA és a GROMOBOJ, két romboló és a BOGATIR kíséretében április 24-én Jesszen ellentengernagy parancsnoksága alatt előretört Vonszan körzetéig, ahol a Kelet-koreai öbölben elsüllyesztettek két parti szállítóhajót és a KYUSHU MARU csapatszállítót, utánpótlással a fedélzetén. A BOGATIR hamarosan zátonyra futott és hosszabb időre javításba került, de a maradék is elég súlyos fenyegetést jelentett s a japán felderítés nem tudta időben felfedni mozgásukat.[65] Május 14-én a ködben blokádszolgálatot végző YOSHINO cirkáló a KASUGÁ-val ütközött és elsüllyedt. Ugyanaznap a MIYAKO kiscirkáló aknára futott. Az AMUR aknarakó parancsnoka, Fjodor Ivanov fregattkapitány megfigyelte a japán blokádrajok mozgását és offenzív fellépést javasolt. Május 14-én délután az AMUR rombolók kíséretében kifutott és egy ködpászma fedezetében 50 aknát telepített.[66] Másnap a HATSUSE sorhajó helyben felrobbant, a YAJIMA súlyosan megsérült és az elvontatás során elsüllyedt. Záróakkordként a TATSUTA kiscirkáló zátonyra futott. A MIKASA és az ASAHI szintén aknába ütközött, de az egyiknél nem robbant, a másikban alig tett kárt. A YAJIMÁ-ról megmenekült Haszegava zászlós elmondása szerint úgy hitték, elkövetkezett a vereség. Togo a leváltását várta (Pakenham szavaival: végig "kötéllel a nyakán" harcolt). Ameny­nyire lehetett azonban, lelket vert az embereibe, a YAJIMA elvesztését pedig olyan sikeresen titkosították, hogy azt az oroszok még a sárga-tengeri csatában is látni vélték. Az oroszok egyébként nem használták ki az alkalmat: a hajók nem voltak gőz alatt, a körülzárás óta a szénnel takarékosan kellett bánni. [67] Kamimura a zárolás után megélénkülő szállítások oldalvédjeként öt páncélos, két könnyű cirkálóval és rombolókkal a cusimai Ozaki-öbölnél foglalt állást. A vlagyivosztokiak többször kijátszották. Júniusban Bezobrazov ellentengernagy vezetésével kifutott a RURIK, a ROSSZIJA és a GROMOBOJ és 15-én a Koreai-szorosban, Genkai közelében (ahol mostanság atomerőmű van) elsüllyesztettek egy japán szállítóhajó-csoportot, köztük a HITACHI MARU-t tizennyolc nagy kaliberű ostromágyúval, vasúti anyaggal és egy teljes gyalogezreddel a fedélzetén. Július végén pedig a Tokiói öbölig portyáztak és elfogták a japánoknak szállító angol és német hajókat. A felháborodás magasra csapott, Kamimura házát Tokióban megdobálták, egyértelmű célzásként még rövidkardot is behajítottak.[68] IV. Kókai kaiszen - Csata a Sárga-tengeren Június 16-án az újságokban megjelent, hogy a megrongált hajók javítása befejeződött. A vezetés nem volt egységes, vajon a flotta a vár védelmét erősítse és őrizze saját erőit egy későbbi döntéshez, vagy Vlagyivosztokba áttörve "elértéktelenítse" a várat és új bázisról folytassa a harcot. Witthöft 23-ikán fél szívvel elindult, de a japán torpedónaszá­dok veszélyesen nagy számára hivatkozva még aznap visszatért. Befutáskor a SZEVASZ­TOPOL aknára futott, s bár csak kisebb sérüléseket szenvedett, kitört a pánik. Július elején Alekszejev új parancsokat küldött, amelyekből Witthöft azt olvasta ki, hogy marad, amíg lehet.[69] Fogytak a hajók mindkét oldalon. Július elején a KAIMON süllyedt el, a hónap vége felé a CHIYODA és a BAJÁN sérült meg aknától, augusztus ele